Az auditálás – mind a megközelítés, mind az eredmények szempontjából – teljes mértékben eltér más erőfeszítésektől, amelyek azt próbálták bizonyítani, hogy segítenek az emberek sorsát javítani.
A pszichoanalízisben például az analitikus nem fogadja el, amit a személy mond, hanem értelmezi és kiértékeli a személy állapotát, szexuális jelentőséget tulajdonít kijelentéseinek, és ő mondja meg az illetőnek, hogy mitől aggódik, így még jobban összezavarja, és nincs semmilyen segítő hatása. Az auditálásban sosem értékelik azt, amit a személy mond, és sosem cáfolják meg az adatait. Ha ez történne, az teljesen megsértené az Auditorkódexet. Az auditálásban arra sem bátorítják a precleart, hogy vezetés nélkül bolyongjon: átkutassa reaktív elméje milliónyi eseményét, és restimulálja ezeket, abban a reményben, hogy hátha épp a megfelelőbe botlik.
A pszichiátria sokkal brutálisabb gyakorlatában erőszakot (fizikai, kémiai vagy sebészi eszközöket) használ arra, hogy legyűrje az egyén elképzeléseit és viselkedését, és elcsendesítse a pácienst. Szó sincs nyereségről vagy segítségről, ez csak annyit jelent, hogy a pácienst sokkal kezelhetőbbé teszik. Az auditálás nem hasonlít ennek a területnek egyetlen részéhez sem.
Az auditálás egyáltalán nem hasonlít a pszichológiához sem, amely főként az ingerre adott reakciók megfigyelésének tanulmányozása, és semmilyen eszközt nem szolgáltat a tényleges javulás eléréséhez. Más praktikák – mint a hipnózis – azt tartják, hogy a személyt a tudatosság csökkentett állapotába kell juttatni (azaz transzba), mielőtt bármi is történhetne. Az auditálás ennek éppen az ellentéte: megpróbálja felébreszteni az embereket, tehát semmi esetre sem akarja elaltatni őket.
